Körinterjú a Liszt születésnapi fellépőkkel
2017.10.21

Keszler Patrícia

A Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont legnagyobb ünnepe névadójának születésnapja, október 22-e. Múzeumunk idén három zongoraművészt kért fel, hogy Liszt muzsikáját élővé varázsolja a Régi Zeneakadémia Kamaratermében október 21-én, három különleges koncert keretében. A hangversenyeket megelőzően beszélgettünk a fellépőkkel, Gulyás Istvánnal, Yohei Wakiokával és Jandó Jenővel arról, milyen kapcsolat fűzi őket Liszt muzsikájához és alkotóművészetéhez.

Van-e kedvenc darabja Liszttől, s ha igen, miért éppen az?

Gulyás István: Általában az a kedvenc, amit éppen játszom, de azért van egypár szívem csücske is: a h-moll szonáta, a Bénédiction de Dieu dans la solitude, azaz az Isten áldása a magányban, ami egy csodálatos darab, nem tud az ember meghatottság nélkül gondolni rá, vagy említhetném még a Pensée des morts, Emlékezés a holtakról című művét is. Nagyon szeretem az egész Zarándokévek sorozatot is, a nagy része a repertoáromon is van, néhány darab hiányzik már csak belőle. Innen jött végül az ötlet, hogy eljátszom három részre tagolva az egész ciklust, a mostani Liszt napon következik ennek a sorozatnak a második része. Zeneakadémistaként ezeket a műveket inkább a virtuozitásuk miatt kedveltem, ma már azonban, mondhatni bölcsebbé válva leginkább a darabok természet közelisége fontos a számomra, s egyúttal az emberi természetre gyakorolt hatásuk.

Yohei Wakioka: A legkedvesebb Liszt darabom a h-moll szonáta, minthogy ebben a műben valóban egy elképesztő dráma játszódik le az emberek, az ördög és az Isten között. Mindezzel együtt úgy vélem, hogy minden egyes Liszt kompozíció hihetetlenül szép, mély és szentséges.

Jandó Jenő: A legtökéletesebb Liszt darab a h-moll szonáta, de egyszerűen azt is mondhatom, hogy mindig az a kedvenc, amit éppen játszom. Szeretem még a Mefisztó-keringőt is a számos nagyszerű darabja közül, de a h-moll szonáta kiemelkedően tökéletes. Sok olyan műve is van azonban Lisztnek, ahol túl sok a hang, a kevesebb több lett volna, a h-moll szonátában azonban egy felesleges hang sincs.

Miben más Lisztet játszani, mint bármely más zeneszerzőt?

GI: Hirtelenjében az jutott eszembe, hogy a fantázia. Más zeneszerzőknél többségben vannak az úgynevezett abszolút zenei darabok, amik nem köthetők semmilyen programhoz, nincsen mögöttük hátsó gondolat. Lisztnél viszont ott vannak az irodalmi szövegek, a versek, a képek, amiket hangeszközökkel próbál megjeleníteni. A zene mint összművészet van jelen nála, akár Wagnernél a Gesamtkunstwerk, csak éppen a zongorára redukálva. Láttatni képes úgy, hogy az embernek látomásai lesznek a hangoktól. Ez teszi igazán különlegessé.

YW: Szinte az összes Liszt darab technikailag nagyon komoly kihívásokat jelent az előadóművészek számára, ám Liszt ezekkel a technikai nehézségekkel mutatja meg az ő sajátos, büszkeséggel teli, briliáns muzsikáját. Lisztnél az az igazi öröm számomra, hogy el tudom játszani a muzsikáját.

JJ: Talán azt mondanám, hogy Liszt zongoradarabjainál jelen van az a bizonyos szabadság, ami soha sem szabad, hogy szabadossággá degradálódjon. Liszt zenéjének mindig van egy énekszerűsége, nem szabad, hogy mechanikussá váljon, ez adja a különlegességét, és ez a szerző személyiségéből fakad. Úgy kell játszani, hogy igaz legyen rá, hogy csak ekkor és most van.

Mi a legkedvesebb emléke a Liszt Múzeumban, illetve a Régi Zeneakadémia Kamaratermében?

GI: A legfrissebb élményem a tegnapi kamaratermi koncertem. Nagyon jólesett, hogy a közönség soraiban csönd volt, ami azt jelenti, hogy figyelnek és veszik a lapot, és ez egy nagyon fontos visszajelzés az előadóművész számára. Általánosságban úgy gondolom, hogyha bemegyünk a Vörösmarty utcai épületbe, sétálunk a folyosókon, belépünk a koncertterembe, akkor érezzük, hogy Liszt itt nyomot hagyott, szinte látjuk a lábnyomát, érezzük a jelenlétét. Ha a múzeumban járok, a koncertélményeimen túl az is nagyon fontos a számomra, hogy mindig új dolgokat tudok meg Lisztről az ottani kollégáktól, akik szintén szenvedélyesen szeretik a művészt.

YW: A legszebb élményeim természetesen azok a koncertek, amiket itt adtam, de azt a lelkesedést sem tudom elfelejteni, amit akkor éreztem, amikor Liszt koncertzongoráján gyakorolhattam, vagy mikor láthattam a nagy mester tárgyait és hangszereit.

JJ: Készült korábban egy lemez, amin a Liszt Múzeumban található hangszereken játszottam, ez kedves emlékeim közé tartozik. Szerettem ezeket az instrumentumokat, bár kicsit ismerkednem kellett a felvétel előtt velük, hiszen muzeális darabokról van szó, közülük is az üvegzongora került a legközelebb a szívemhez, nagyon felemelő élmény mind a mai napig számomra, hogy megszólaltathattam rajta Liszt muzsikáját. Égi hangjai vannak. Persze nemcsak a liszti zongorákat szeretem, hanem a hely szellemét is, ez a múzeum a világon mindenütt különlegességként van elkönyvelve, hiszen itt élt és tanított Liszt Ferenc.

Szeretne-e bármiben is hasonlítani a nagy virtuózra?

GI: A Petrarca szonettek esetében például abban, ahogyan a szerelemnek oly sokféle árnyalatát ábrázolja. Ezeket az árnyalatokat én is szeretném ilyen gazdagon megjeleníteni, a hangokkal érzéseket kelteni, s a tanításban is precízen, nagyfokú pontossággal megfogalmazni ezeket az árnyalatokat a növendékeim számára.

YW: Liszt Ferenchez hasonlóan én is szeretnék azzal a képességgel rendelkezni, hogy tökéletesen tudok blattolni.

JJ: Erre soha nem gondoltam, hiszen hozzá lehetetlen hasonlítani. Igyekszem inkább a műveinek a szellemiségéhez olyannyira közel kerülni, amennyire csak lehetséges. Megpróbálkozni azzal, hogy a közelébe férkőzzek, mivel a művei által hihetetlen gazdagságra tehet szert az ember.

Ha itt ülne körünkben a mester, mit az, amit feltétlenül megkérdezne tőle?

GI: Ha csak egy kérdésem lehetne, akkor az a h-moll szonátára vonatkozna. Megkérném, hogy árulja el a picinyke csodát, súgja a fülembe a titkot, s akkor Karinthyt idézhetném én is, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Játszottam is, tanítom is ezt a darabot, a legfőbb problémám azonban az, hogy bárkinek a véleményét, előadását hallgatom ezzel a művel kapcsolatban, részleteiben nagyon hihető és meggyőző, de egészében nem. Van bennem egyfajta kényszer, hogy megfejtsem, az én tanárom, Bächer Mihály, aki nagyon nagy hatással volt rám, soha nem beszélt nekem arról, hogy a h-moll szonáta miről szól. Valóban Faust-szerű, ördögi, elkárhozás meg mennybemenetel jellegű is, de hogy itt egy történet van-e, azt nem tudhatjuk, mindazzal együtt, hogy a szonáta nem programzene, hanem hangszeres zene, aminek nincs története. No, ezt mindenképpen megkérdezném Liszttől. Egy történet szerint Liszt barátai társaságában játszotta egyszer a h-moll szonátát, ahol Wagner is jelen volt. A darab végén odament Liszthez, lelkesen gratulált neki, majd feltette a következő kérdést: Ugye ez egy Faust-szonáta? Liszt azonban csak rejtélyesen mosolygott, egy árva szót sem ejtett ki a száján.

YW: Legszívesebben arra kérdeznék rá a mesternél, hogy mire van leginkább szüksége, mit kell tanulnia és mit kell tennie egy embernek ahhoz, hogy valódi művész válhassék belőle.

JJ: Nem kérdeznék Liszttől semmit, csak rámutatnék a zongorára, és arra kérném, hogy játsszon valamit. Kérdezhetném persze például a tempóról, de minek, hiszen biztos, hogy kétszer ugyanúgy nem játszott el semmit. Ha a mester itt ülne velünk, akkor én szépen a sarokból figyelném, hogy hogyan képzi a hangokat, mennyire érzi magát feszélyezve, milyen hangokat hozna ki ebben a kis teremben a zongorából.

Mi az a három tulajdonság, amivel ön szerint a legjobban jellemezhető Liszt?

GI: Szuggesztív volt, de csakis a jó értelemben, hiszen a közönség manipulálható, a hatást érzékeli, ám Lisztnél ez a szuggesztivitás az igazsággal párosult. Hiteles is volt tehát, harmadikként pedig mindenképpen a szakmát, a szakmai tudást említeném. Egy anekdota szerint egyszer, mikor Liszt gyakorolt, Chopin átment hozzá a szomszéd szobából és megjegyezte: Már húsz perce ugyanazt a hangot ütögeted. Liszt minderre a következővel felelt: Igen, így igaz, már a huszadik-féle billentést tudom. Fontos az ihlet, a személyes kisugárzás, de a szakmai tudás elengedhetetlen, tudni kell, hogy hogyan valósítom meg azt, amiben hiszek.

YW: Nekem elsődlegesen a romantikus, hívő és vágyakozó jelzők jutnak eszembe, ha Liszt Ferencre gondolok.

JJ: Lisztnél a lényeg, hogy mindig énekszerű, beszédszerű legyen az előadás, ő mindig megmutatja a művet a közönségnek. A zenéjében olyan egyéniség lakozik, hogy három másodpercen belül is ráismerünk, hogy ez az ő alkotása.

Mit gondol, mi adja Liszt modernitását?

GI: Lisztnél akkora stílusbeli különbség van a korai, érett korában komponált és időskori művei között, hogy az szinte már egy másik embert mutat. Talán az adja leginkább a modernitását, hogy folyamatosan változott. Bizonyos zeneszerzők ugyanazt a zenei nyelvet beszélik, variálják nagy-nagy tehetséggel a végtelenségig, de Liszt Ferenc elképesztő mekkora változásokat járt be, s mindig képes volt megújulni. Olyan ötleteket dobott be, amikből aztán külön stílusok keletkeztek, mint például az impresszionizmus. De említhetem akár a Hangnem nélküli bagatell című darabját is, amiben Liszt eljutott a hangnemnélküliséghez, s ez aztán teljes mértékben huszadik századi gondolat.

YW: Úgy gondolom, hogy Liszt olyan művész volt, aki az emberi élet igazságait kutatta, így többek között a szerelmet, a bűnt, a vágyakozást vagy akár a megmenekülést. Ezek a tényezők formálják az ember lelkét, és a mai napig változatlanul hatnak ránk, így Liszt zseniális zenéjén keresztül ihletnek bennünket.

JJ: Lisztnek több alkotókorszaka volt, amikben mindig meg tudott újulni. A születésnapi koncerten felcsendülő Magyar történelmi arcképek című darabját is példaként említhetem mint modern alkotást, mely hihetetlenül megelőzi a korát.

Álmodott-e valaha arról, hogy hasonló karriert fut be akár előadóművészként, akár tanárként, mint nagy elődje?

GI: Liszt egyik növendéke, a kiváló Emil von Sauer mondotta, hogy mi vagyunk a közkatonák, Liszt Ferenc pedig a tábornok. Várjon Dénes, Váradi László, és számos növendékem is hatalmas tehetséggel van megáldva, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy eddigi pályafutásom során még nem találkoztam Liszt Ferenccel.

YW: Liszt Ferenc nagyon nagy példakép számomra, s természetesen óriási inspiráló erővel bír az én művészi pályámra is.

JJ: Nem, inkább megpróbálok a saját lehetőségeimmel úgy élni, hogy azzal magamat és a közönséget is gazdagítsam, és hogy közvetítőként minél közelebb vihessem a mesterműveket a hallgatósághoz. Az egyik valaha volt, legkedvesebb növendékemet viszont szívesen említem, aki előtt nagy jövő áll: ő Ránki Fülöp, aki nagyon sok szempontból komoly tehetség, s akivel nagyon szeretek együtt dolgozni, az édesanyja is korábban a növendékem soraiba tartozott. Bár sok nehézséget rejt a muzsikusi pálya, örülök, hogy az életem legnagyobb részében azzal foglalkozhattam és foglalkozhatom, amit igazán szeretek, a zenével.