A zenehallgatást képvetítés kíséri, a képek illusztrációul szolgálnak a zenék témájához, hangulatához és a korszakhoz, mellyel a kiállítás foglalkozik. Három Liszt-mű (Sposalizio, A Villa d’Este szökőkútjai, Forrásparton) mellett francia zeneszerzők, Debussy, Ravel, Berlioz, Saint-Saëns darabjai hallgathatók meg. A klipekhez főleg képzőművészeti alkotások reprodukcióit használtuk, egy-egy mű ezt különösen indokolttá teszi (például Liszt Sposaliziója egy Raffaello-képből inspirálódott, Berlioz pedig Benvenuto Cellinit, a szobrászt és ötvösmestert választja operája főhősének). A múzeumban, Liszt háló-dolgozószobájában található érintőképernyős asztalon még további 3 klipet tekinthetnek meg a látogatók.

Készítette: Peternák Anna és Török Miklós

Liszt: Sposalizio

Liszt Ferenc az 1837-39-es években tett itáliai utazás emlékeit örökíti meg az Années de Pèlerinage (Zarándokévek) második sorozatában (Deuxième Année de Pèlerinage: Italie). Köztük több darabhoz is valamilyen más, nem zenei műalkotás (festmény, szobor, költemény) szolgált kiindulásként; a romantika korában gyakran kapcsolódtak össze ilyen módon különböző művészeti ágak. Az Années de Pèlerinage második sorozatának első darabja a Sposalizio címet viselő mű, melyet Liszt Ferenc egy Raffaello-kép hatására komponált. A milánói Brerában látta Raffaello Sposalizio (Mária eljegyzése) című festményét, ez olyan meghatározó élmény volt számára, hogy ebből kiindulva írta meg a Sposaliziót. Liszt meghagyta az Années de Pèlerinage első kiadásakor, hogy a Sposalizio mellett szerepeljen Raffaello festményének reprodukciója; maga a zenemű is Raffaello képének struktúráját követi. Először harangozást imitáló hangokat hallunk, melyek aztán később is, különböző formában visszatérnek, aztán egészen lágy, lírai dallamot, mely az eljegyzési ceremónia ünnepi, bensőséges hangulatát idézi fel.

A Sposalizio (Mária eljegyzése) a fiatal Raffaello alkotása 1504-ből, aki ekkoriban még erőteljesen mestere, Perugino hatása alatt állt. Perugino Krisztus átadja a kulcsokat Szent Péternek freskója (1481-82, Sixtus-kápolna) és a Mária eljegyzése (1500-1504) szolgált mintául a festményhez. Mind centrálisan komponált kép, a főalakok az előtérben egymás mellett helyezkednek el, a háttérben pont középen templom, illetve perspektivikusan szerkesztett márványpadló látható. Apokrif iratok szerint az Úr választotta ki Józsefet Mária férjéül több kérő közül; József botja hirtelen kivirágzott. Raffaello megörökítette ezt a csodát a festményén; József mellett a csalódott kérők csoportja látható, akik közül többen összetörik botjaikat. Raffaello, bár mestere témáját, alakjait, alapvető stílusát átvette – egyik-másik arc is még jellegzetesen „peruginós” -, számos részletet saját, egyéni látásmódja szerint alakított ki. A színek harmonikusabbak, melegebbek, a figurák mozdulata, arckifejezése természetesebb, a csoportformálás változatosabb; mindez a későbbi Raffaello-műveket is jellemzi.

Liszt: A Villa d'Este szökőkútjai

Liszt Ferenc az 1870-es években gyakran időzött barátja, Hohenlohe bíboros nyári lakában, az Este villában, amely Tivoliban, Róma közelében található. A park pompás szökőkútjai inspirálták Lisztet A Villa d’Este szökőkútjai című zongoradarab komponálására, mely 1877-ben készült el és a Zarándokévek (Années de pèlerinage) harmadik ciklusának része lett. Ezt a darabot tartják az első impresszionista zeneműnek, amely megelőzi Debussy és Ravel hasonló vízi zenéit, például Ravel 1901-ben készült pompás Szökőkút darabját. A Villa d’Este szökőkútjait Liszt Fisz-dúrban írta, ebből adódik az újszerű, érzékletes hangzás (és a korban meglepőnek számító kottakép), amely megjeleníti a szökőkutak csobogását és a vízcseppek hangját. Ellentétben Ravellel, aki a Szökőkúthoz mottóul egy pogány folyóistenről szóló költői sort idéz, Liszt a maga zongoraművének közepén a kotta fölé János evangéliumának e szavait írja: „…de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4,14) Az idézet a kottában latinul szerepel: “Sed aqua quam ego dabo ei, fiet in eo fons aquae salientis in vitam aeternam.” Ezen a ponton a kellemes vízi zene átvált mély, vallásos művé, s a víz fogalmának jelentése megváltozik. Jézus e szavakat annak a samáriai asszonynak mondta, akinek az örök élet ígéretéről beszélt e víz-metaforában.

Liszt: Forrásparton

A Forrásparton (Au bord d'une source) Liszt Ferenc egyik virtuóz zongoradarabja, a negyedik a Zarándokévek (Années de Pèlerinage) első sorozatából (Première année: Suisse – első év: Svájc). Három különböző verziója létezik, az első az Album d'une voyageur –ben (1834–1838) jelent meg, a második az Années de pèlerinage-ban (Suisse, 1836–1855), az utolsó pedig szinte megegyezik a másodikkal, kivéve az utolsó kilenc ütemet. Ezt a kódát Liszt 1863-ban tette hozzá, tanítványa, Giovanni Sgambati számára, aki maga is zeneszerző volt. A Forrásparton második verziója számít a legelterjedtebbnek. Békés, derűs hangulatú dallammal indít, a játékos főtéma hatásosan érzékelteti a vízcsobogást. Liszt összekapcsolja a mű különböző szakaszait bonyolult futamokkal, arpeggio motívumokkal, melyek egészen a felső regiszterig jutva ismét megindulnak lefelé és a dallam részévé válnak; mindez egységesíti a darabot.

Gustave Courbet francia realista festő tanulmányai a Loue folyó forrásáról sok szempontból hasonló attitűdről tanúskodnak, mint Liszt zenéje; mélyen elmerülnek egy természeti jelenség megfigyelésében. A Loue folyó egy barlang szájából ered, közel Courbet szülővárosához, Ornans-hoz Franche-Comté-ban; ez a környék egyik természeti csodája. Eddig a pontig a Loue föld alatt található, s már elég széles, amikor felszínre tör a hatalmas barlangból. Courbet-t lenyűgözték ezek a természeti erők; bizonyos szempontból rejtélyesek, mivel föld alatt erednek. A festmények, melyeket a Loue forrásáról készített, értelmezhetők realista válaszként az allegorikus, forrás témát megjelenítő képekre, melyeken természeti motívumok helyett akadémikus női aktok öntenek vizet egy edényből (pl. Ingres híres Forrás című műve 1856-ból is ilyen).

Debussy: Csónakon

Debussy Petite Suite („Kis szvit”, 1886-1889) című műve eredetileg zongorára és négy kézre íródott, először maga Debussy és Jacques Durand (zongorista, kiadó) adták elő egy párizsi szalonban 1889-ben. A darabokat többször is átdolgozták; az imént hallott En bateau (Csónakon) csellóra és zongorára írt verzió. A Petite Suite-nek négy tétele van: I. En bateau (Csónakon), II. Cortège (Felvonulás), III. Menuet (Menüett), IV. Ballet (Balett). Talán megrendelésre készült (esetleg Durand-tól) tehetséges amatőr zenészek számára, mivel a darabok egyszerűsége erős kontrasztban áll a Debussy által írt bonyolultabb modern művekkel, melyeket ebben az időben komponált. Az első két tétel Paul Verlaine Fêtes galantes („Gáláns ünnepek”) kötetének verseiből inspirálódott. Verlaine En bateau verse ösztönözte Debussy-t, hogy megírja hasonló című darabját. Ezek a versek a XVIII. századi arisztokraták vidéki kirándulásainak világát idézik meg, melyet például Fragonard és Watteau képzeletbeli festményei is ábrázolnak.

A csónak, tó témájához az impresszionista művészek gyakran visszatértek. Monet csónak műteremmel is rendelkezett, mely lehetővé tette, hogy közelről tanulmányozza a vizet; a csónak műterme szerepel barátja, Manet egyik képén, s Monet maga is megörökítette. Néhány kép Monet vízililiomokat ábrázoló ciklusából szintén része a gyűjteményünknek – ez a sorozat körülbelül 250 olajfestményből áll, melyet Monet a birtokán, Giverny-ben, saját maga által telepített kertben készített. Sosem dolgozott olyan laza ecsetvonásokkal, tárgyak valódi formáitól elvonatkoztatva, mint ekkor. Ha közelről nézzük ezeket a vásznakat, egészen absztraktnak érezzük őket. Renoir La yole (Kétevezős csónak, 1875) című képe szintén bájos idillt jelenít meg, két fiatal hölgyet egy csónakban; a víz tükröződését gazdagon érzékelteti kék, zöld, sárga árnyalataiban.

Berlioz: Benvenuto Cellini nyitány

A Benvenuto Cellini Berlioz első operája, melyet 1838-ban mutattak be a párizsi Operaházban. A premieren a közönség lázadozott a radikálisan új alkotás ellen, a zenészek pedig úgy vélték, a művet lehetetlen eljátszani. A kritikusoknak is nehezükre esett elfogadni a komikus Cellinit Párizs legelőkelőbb színpadán, amelyen komoly, drámai műveket szoktak előadni. 1851-ben Liszt Ferenc felajánlotta, hogy átnézi az operát, és változtatásokat javasolt Berlioznak. Ezt az új verziót Weimarban mutatták be 1852-ben, ám a fogadtatás ismét negatív volt. A nyitány azonban önmagában, egyedülálló darabként sikeres karriert futott be. Berlioz előadta 1840-es évekbeli európai koncertturnéin, amikor csak talált olyan zenekart, amely képes volt eljátszani a magas szintű zenei tudást kívánó művet. Az opera szövegkönyve csak halvány hasonlóságot mutat a firenzei szobrász, Benvenuto Cellini önéletrajzi írásával, sokkal inkább hasonlít E.T.A. Hoffmann novellájának, a Signor Formicának történetéhez.

Benvenuto Cellini a manierizmus kitűnő szobrásza és aranyművese volt, kalandos önéletrajzi írásáról (La Vita) is híres, mely narratív, önmagára utaló, túlzásokkal teli szöveg, élénk portrét fest az itáliai társadalom viselkedési formáiról és erkölcseiről. Cellini olyan különlegesen szép szobrokat készített, mint például a firenzei Loggia dei Lanzi árnyékában található Perszeusz. Az opera története szerint VII. Kelemen pápa rendelte ezt a szobrot Cellinitől, akinek az összes többi művét be kellett olvasztania, mert nem volt elég bronz anyaga, hogy elkészítse. Igaz, hogy csak kevés Cellini által készített szobor maradt fenn, a mester sok olyat említ önéletrajzi írásában, amelyek elvesztek. Fennmaradt azonban néhány, Cellininek tulajdonított rendkívüli szobor és rajz, ami bizonyítja, hogy ellentétben a túlzó, kitalált meséivel, a tehetsége nem csak legenda.

Saint-Saëns: Haláltánc

Saint-Saëns 1874-ben komponálta és 1875 jelentette meg a Haláltáncot (Danse macabre), zenekari művei közül ez a leghíresebb. Eredetileg zongorára és énekhangra írt dalnak készült 1872-ben, Henri Cazalis költő francia szövegével, mely egy régi babonán alapul: a Halál mindenszentek előestéjén éjfélkor megjelenik és táncra hívja a halottakat a sírjukból. A Halál játszik a hegedűjén (a Haláltáncban is szólóhegedű reprezentálja a Halált) és a csontvázak táncolnak neki, egészen az első hajnali kakaskukorékolásig, amikor vissza kell térniük a sírjukba jövő évig. A darab hárfával indít, mely egy D hangot játszik tizenkétszer, ez az óraütéseket jelenti, az óra éjfélt jelez. Ezután a szólóhegedű játékos olyan hangot ad, mintha hangolná a hangszerét, majd fuvola szólaltat meg táncos, pattogós dallamot. A fafúvósok együtt rázendítenek egy zenei motívumra, mely a Dies irae (A harag napja) gregorián dalon alapul, s az utolsó ítéletre utal; ezt gyakran idézték a romantikus zeneszerzők, ha a témájuk a halál volt. A Haláltánc fekete humorral teli mű. Saint-Saëns ráadásul még ezt is fokozza, saját Haláltáncát parodizálja Az állatok karneválja (Le carnival des animaux) ciklus egyik darabjában más zeneszerzők műveivel együtt.

A haláltánc mint képzőművészeti téma nemcsak a középkorban, hanem a XIX. században is megjelenik. Alfred Rethel német művész az 1848-as forradalmak hatására kivitelezte saját, rendkívül erőteljes Haláltánc metszetsorozatát. Precizitását, stílusát tekintve nagyon hasonlít Albrecht Dürer rajzaira. Egy híres példa, ifj. Hans Holbein Haláltánc sorozata szintén része a gyűjteményünknek. Ezek a képek a halál egyetemességét mutatják meg; nem számít, ki milyen helyzetben van életében, a halál mindent egységessé tesz. A Halál legkülönbözőbb pozícióban lévő embereket (király, apát, szerzetes, apáca) visz el, emlékeztetve őket, milyen hiábavaló is a földi élet dicsősége.

Ravel: Szökőkút

Ravel Szökőkútja (Jeux d’eau) Liszt Ferenc technikailag brilliáns zongorastílusából merít, aki Ravel egyik példaképe volt; valóban, sokan gondolják, hogy Ravel műve tiszteletadás Liszt hasonlóan sziporkázó Les jeux d'eaux à la Villa d'Este (A Villa d’Este szökőkútjai) darabjának. Abban az időben, mikor Ravel a Szökőkutat írta (1901-1902), Gabriel Fauré tanítványa volt, neki szól a mű dedikációja. Bőség, gazdagság légkörét tükrözi az idézet, melyet a kéziratos kotta elején találunk, ezt nyomtatva is gyakran közölték: „Dieu fluvial riant de l'eau qui le chatouille..." („A folyó istene nevet az őt simogató vízre.”) – idézet Henri de Régnier Cité des eaux-jából („Vizek városa”). A mű formája viszonylag klasszikus jellegű, két témával és szonátaformával rendelkezik, de nem tartja a klasszikus hangnemi rendet. Folyamatos arpeggiókkal és kromatikus futamokkal teli darab. Ravel a Szökőkúttal olyan sikert ért el, melyet maga sem várt.

A reprodukciógyűjteményünkben kevéssé ismert festőktől választattunk ki szökőkút-ábrázolásokat. Főleg a XX. század közepéről, századfordulóról származnak ezek a művek, melyek Ravel zenéjét illusztrálják. Érdekes látni, milyen különböző stílusú és nézőpontú művek keletkeztek ugyanabban az időszakban, amikor a modernizmus megszületett. Maurice Denis színekben gazdag szökőkútja 1904-ből a Nabis csoport törekvéseit szemlélteti, akik nagy hatást gyakoroltak a fauve-okra. Denis-vel ellentétben, az amerikai festő John Singer Sargent sokkal konvencionálisabb és hatásvadászabb eszközöket alkalmaz szökőkutakat ábrázoló képeinél (1907-1912).