Lajkó István: „Nem csak édesítőszer cukor helyett”

Világraszóló esemény volt, amikor 2011-ben Lajkó István elsőként játszotta el a Faust szimfónia Carl Tausig által készített átiratát, majd a műből később lemezfelvételt is készített. „A múzeum igazgatója, Domokos Zsuzsanna kért fel, hogy ha megvalósíthatónak tartom, a bicentenáriumi évben rendezett születésnapi koncerten játsszam el a darabot. Áttekintettem Tausig kéziratát, amely a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont tulajdonában van, elővettem a zenekari partitúrát, és más Liszt-növendékek átiratait is megvizsgáltam. Úgy találtam, hogy a Faust szimfónia Tausig-féle átirata olyan szuverén alkotás, ami nem feltétlenül követi száz százalékig a zenekari letét minden mozzanatát, nem egy az egyben képezi azt le egyetlen hangszerre, hanem olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek visszaadják az eredeti faktúra lényegét, ugyanakkor játszhatóak maradnak és jól szólnak zongorán. A technikai nehézségek tehát nem válnak a zene kárára.” A mostani koncert a Faust-projekt szerves folytatása, hiszen Lajkó István tovább kutatott Tausig Liszt-átiratai után, Budapesten és Weimarban is tanulmányozva különféle kéziratokat.

„A zongoraátiratok készítése komoly tradícióra tekint vissza. A hangszer elméletben majdnem mindenre képes, ha a hangszínek, hangzások visszaadásáról van szó, de ezekkel a sajátos és határtalan lehetőségekkel élni is tudni kell, ami nagy kihívás. Nekem mindig az a célom, hogy az eredeti zenei gondolatot, hangszerelést minél inkább megközelítsem, és a hallgató elhiggye, hogy az átirat nemcsak afféle pótlék, édesítőszer cukor helyett, hanem az eredetivel azonos értéket képviselő zongoramű.” Tausig ráadásul jellegzetes zenei névjegyet is hagyott saját átirataiban. „Annak idején a Faust szimfóniánál is kiemeltem, hogy Tausig bizonyos esetekben szabadon bánik a zenei anyaggal, éppen úgy, ahogyan az Liszt átirataiban is megfigyelhető. Nyolcad-, tizenhatod- és triolamozgásokat ritmikailag megváltoztatnak, hogy jobban szóljanak; kicsit transzformálják a zenei anyagot, hogy zongoraszerűen adhassák vissza annak lényegét. Tausig ezzel az eszközzel hatványozott mértékben él, egyenesen kirívó nála a tendencia, például a Faust szimfóniában. Fel is lehet őt ismerni róla, ha mondjuk nincs címlap egy-egy kéziraton, és másképpen kell beazonosítani, hogy az melyik növendéktől származik. Az Orpheus szimfonikus költemény átirata ebből a szempontból kivétel, ott alig fordul elő hasonló.”

Liszt összesen tizenkét szimfonikus költeményt komponált, Tausig zongoraátiratában kilenc mű maradt fenn. A születésnapi koncerten ezek közül kettő hangzik majd el. „Az Orpheus a legkompaktabb, legrövidebb, leglíraibb a szimfonikus költemények sorában, ami nagyon jól passzol bármilyen műsorba. A Hungáriát pedig specifikusan magyar vonatkozása miatt választottam, illetve azért, mert úgy érzem, ez Liszt egyik legritkábban előadott darabja a műfajban. Zongorán legalább ugyanolyan jól működik, mint zenekaron, kvázi nagyobb lélegzetű rapszódia, csak persze többrétű programmal és eszmei tartalommal. És ne feledkezzünk meg a 19. századi átiratkészítés mögött rejlő motivációról sem: olyan szimfonikus műveket és operákat népszerűsítettek a zongoraletéteken keresztül, amelyek eredeti formájukban nem juthattak el minden településre, felvétel pedig akkoriban nem létezett. Nekünk, zongoristáknak ilyen értelemben fel kell vennünk a kesztyűt, és olyan darabokat megszólaltatni, amelyek gyakrabban is méltóak lennének erre.”

A két szimfonikus költeményt Beethoven Hat bagatellje egészíti ki a programban. „Terv szerint Beethoven 1. szimfóniáját játszottam volna Liszt átiratában, de az összes azonos műsorú külföldi szólóestemet törölték a szervezők az utazási korlátozások és a karantén-kötelezettség bizonytalanságai miatt. A szonátákat és bagatelleket viszont nemsokára több koncerten is előadom majd a Beethoven-jubileum alkalmából, így ez a csere praktikus, bár fájdalmas döntés részemről. Mindenesetre Beethoven és Liszt már csak azért is társítható egymással, mert Liszt állhatatosan terjesztette annak a bizonyos homlokcsóknak a legendáját, és a gondolkodásában jelen volt ez a zenei kötődés.”

Molnár Fanni