Liszt és a Louvre előtti üvegpiramis

Molnár Fanni: Hogyan vált ennyire elkötelezetté Liszt és kortársai iránt?

Kenneth Hamilton: Amikor úgy 14 éves voltam, vajmi keveset tudtam Lisztről, talán csak annyit, hogy romantikus stílusú zenét írt, köztük néhány rendkívül nehéz darabot. Aztán egyszer a tanárom javasolta, hogy tanuljam meg az Erdőzsongás című koncertetűdöt. Nemcsak a zene kerített hatalmába, hanem maga a fizikai élmény is. Szó szerint érzik az ujjak, ha egy zongoramű szerzője egyben kitűnő zongorista is, mert a darab tökéletesen illeszkedik a billentyűkre. Később a h-moll szonátáról szóló írások is felkeltették az érdeklődésemet, és rabul ejtett ez a nagyszerű mű, a szólózongora-repertoár egyik legremekebb alkotása. Természetesen Liszt találékonysága is lenyűgöző. Tizenéves korukban a zongorista fiúk általában a leggyorsabbak és leghangosabbak akarnak lenni mind közül, ezért Liszt technikai kihívásai nagy vonzerővel bírnak számukra. De Liszt zenéje ennél sokkal-sokkal több. Ami a harmóniákat illeti, ő volt a nyugati műzene egyik legnagyobb újítója. Persze a liszti harmóniavilág mutat bizonyos hasonlóságokat Wagnerével, de teljes átfedésről semmi esetre sem beszélhetünk. Liszt puszta zeneszerzői termékenysége is hihetetlen: az ő életművében bőven van mit tanulmányozni! Nemcsak rengeteg művet írt, hanem gyakran számos változatot készített ugyanabból a darabból, így ennyi év után is azt mondhatom, még nem ismerek tőle mindent. Végül, de nem utolsósorban egyetértek Wagner véleményével, miszerint Liszt zeneszerzői termésében még azok a művek is izgalmasak, amelyek nem annyira jelentősek. Ez a káprázatos teremtő elme képtelen volt akár egyetlen olyan művet is írni, amelyben ne rejtőzne legalább egy izgalmas ötlet. Liszt ebben feltűnően különbözik más zongoravirtuóz-zeneszerzőktől, amilyen például Thalberg vagy Rubinstein. Ők is kitűnő zongoristák lehettek, de zeneszerzőként egyszerűen unalmasak. Lisztnek megvan a maga eredeti, jellegzetes karaktere: bár művei elképesztően változatosak, bármilyen darabról vagy akár átiratról el lehet dönteni hallás után, hogy ő írta-e vagy sem.

MF: Milyen kép él Önben Lisztről, az emberről?

KH: Szerintem Liszt egy gyötrődő lélek, aki az érzékiség, a világi sikerek és a mély vallásosság között vívódik. Lenyűgöző és ellentmondásos személyiség: egyfelől rendkívül szerény volt, másfelől viszont szomjazott a sikerre és a hírnévre. Ennek ellenére élete végéig tisztességes és őszintén nagylelkű maradt, ami híres művészeknél elég ritka. Ez az alapvető emberiesség és belső küzdelem a zenéjéből is kihallható. Hozzá kell ugyanakkor tennem, hogy személyes találkozás nélkül senkinek az egyéniségét nem ismerhetjük meg igazán. A múlt nagy alakjai ebben a tekintetben végérvényesen elvesztek számunkra, akármennyit fedezünk fel vagy vélünk tudni róluk.

MF: Egy tanulmányában azt írta, Lisztet elég jelentősnek szokás tartani ahhoz, hogy ünnepeljük, ám a zenéje minőségét illető kétségeket mindmáig nem sikerült eloszlatni. Mi lehet ennek az oka?

KH: A probléma súlyossága országonként változik. Nagy-Britanniában például a viktoriánus korban erkölcstelen figuraként tekintettek Lisztre, szemben Mendelssohnnal, aki az ideális művészt és családfőt képviselte a szemükben. Lisztet beskatulyázták egyfajta cirkuszi előadóként, akinek a zenéje felszínes, egyetlen célja pedig az, hogy elnyerje a közönség tetszését. Ez persze pontatlan és nagyon is igazságtalan vélekedés, de angol nyelvterületen sajnos alapjaiban befolyásolta Liszt fogadtatását, zenéje pedig még most, több mint egy évszázad múltán sem heverte ki egészen ezt a csapást. A probléma részét képezi az is, hogy Liszt életének viszonylag kései szakaszában vált igazán nagy zeneszerzővé. Az 1830-as években és az 1840-es évek elején készült darabjai mutatják a zsenialitás jeleit, de nem többet, és ezt maga Liszt is nagyon jól tudta. Chopin majdnem vele egyidőben született, mégis sokkal korábban, már az 1830-as évektől kezdve mélyenszántó műveket komponált. Lisztnek egyszerűen több időbe került, hogy megtalálja a saját hangját, de annyira tehetséges volt, hogy végül is eljutott a létező legmagasabb szintre, teljesen összezavarva a kritikusokat. Más szempontból, de az is probléma, hogy Liszt túl bőkezűen, túl sokat komponált. Chopin viszonylag kevés művet írt, és azokban következetes színvonalat tartott fenn, míg Liszt jóval több darabot komponált, amelyek közé óhatatlanul becsúszott egy-két gyengébb is. Ráadásul Liszt nyilvánossá tette a tanulási folyamatát. Egy levélben például megemlítette, hogy korai dalai túlkomplikáltak és túlságosan érzelmesek, ezért revízióra szorulnak; ezeket a korai darabokat azonban jóval korábban már kiadta nyomtatásban. Egyes kompozíciók különféle változatain keresztül remekül követhetjük, ahogyan Liszt mind közelebb és közelebb jut az általa elképzelt ideális műalakhoz. Az ő életművében tetten érhetjük a dolgozó művészt, aki hol biztos, hol bizonytalan léptekkel halad a céljai felé. Márpedig ez nem felel meg a romantika naiv zseniideáljának, amely szerint az igazi művész mintegy az égből kapja az inspirációt, és rögtön papírra is veti a tökéletes műalkotást. Röviden összefoglalva, Liszt bőséges anyagot adott a kezébe mindazoknak, akik kritizálni akarják őt!

MF: Ha ki kellene emelnie egyetlen dolgot, amit Liszt tanított a növendékeinek, és ma is érdemes volna megfogadni, mi lenne az?

KH: A lélegző frazeálás alapelvét, azt, hogy a zenei folyamatra már-már élőlényként kellene tekintenünk. Az ütemvonalaknak bizonyos mértékig el kell tűnniük az előadásban, de legalábbis nem szabad tolakodóan nyilvánvalónak lenniük. Egy levelében Liszt azt írta valamelyik kiadójának, hogy semmi értelme az olyan előadásoknak, amelyekhez metronómot lehetne igazítani, ugyanakkor kottában szinte lehetetlen jelezni azokat a finom ritmikai ingadozásokat, amelyek élővé teszik a művet. Ha fenntartjuk a darab sodrásának érzetét, a zenei folyamat nem esik szét ezektől az ingadozásoktól, ugyanakkor nem is válik unalmassá. Enélkül lehet egy előadás kristálytiszta és gyönyörű, de aligha fogja megszólítani az emberek szívét. Liszt mindig is bátorította ezt a fajta beszédszerű zenei szabadságot.

MF: Lemezre vette és koncerteken is gyakran játssza egyik tanára, Ronald Stevenson műveit. Mit tanult tőle, ami alapjaiban befolyásolta a zenei felfogását?

KH: Ronald sok tekintetben hasonlított Lisztre, zeneszerzőként és előadóként egyaránt, de viszonylag kevés Liszt-művön dolgoztunk együtt. Először is a határtalan kreativitása, az előadói és zeneszerzői alkotókészség kölcsönhatása gyakorolt rám nagy hatást. Sokszor előfordult, hogy éppen az egyik darabját tanultuk, és a következő órára meggondolta magát néhány részlettel kapcsolatban, sőt, egyszer teljesen átírta a mű végét. Ugyanez zajlott le a harmadik Mefisztó-keringő esetében: miután Marie Jaell előadásában meghallgatta a darabot, Liszt rájött, hogyan kellene átdolgoznia. Egy másik fontos dolog, amit Ronaldtól tanultam, hogy a zene közvetítésében az előadó egyéni hangja majdnem ugyanolyan jelentős szerepet érdemel, mint a zeneszerzőé. Liszt is gyakran megengedte a tanítványainak, hogy kis módosításokat eszközöljenek a darabjain: ha számukra úgy jobban működött az adott részlet, megtarthatták az apróbb változtatásokat. Egy darab nyilvános előadása vagy lemezfelvétele mindig művészi együttműködésen alapul, akkor is, ha a zeneszerző már nem él. Emellett a művésznek meggyőződéssel kell vállalnia a saját interpretációs döntéseit: ha ő maga nem hisz bennük, hogyan is remélhetné, hogy a közönséget meggyőzi majd az előadás?

MF: Összefoglalná az új Liszt-albuma eszmei és zenei koncepcióját?

KH: A Halál és átlényegülés (Death and Transfiguration) című albumon szereplő művek olyan témákhoz kötődnek, amelyek Lisztet és Wagnert egyaránt a hatalmukban tartották: szerelem, halál és átlényegülés. Mindenképpen fel akartam venni a h-moll szonátát, amely Liszt egyik legnagyszerűbb műve, és azt is előre tudtam, hogy Liszt Liebestod-átiratával zárom majd a felvételt. A Liebestod címet egyébként Liszt adta a Trisztán zárójelenetének, ugyanis Wagner eredetileg átlényegülésként (Isoldens Verklärung) utalt erre a részletre. A Trisztán és Izolda tökéletesen megtestesíti a szerelem–halál–átlényegülés eszméjét. Szintén szerepel a lemezen a Pensées des Morts és néhány gyászdarab, amelyek más szemszögből mutatják be a halál és megváltás témakörét, ezenfelül nosztalgikus vagy egyenesen hátborzongató kései műveket is beillesztettem a Liszt középső alkotókorszakában készült darabok közé. Remélem, hogy az egymást követő számok gondolatébresztő utazásra hívják a hallgatót, és felfedik előtte Liszt művészetének mindezen aspektusait.

Szeretem, ha a lemezeim összművészeti alkotások, hogy Wagner kifejezésével éljek. Magam írtam meg a kísérőfüzet szövegét, a borítón pedig Max Nonnenbruch egyik festménye látható, amelyet egy csodálatos 19. századi szecessziós gyűjteményben fedeztem fel a Hessisches Landesmuseumban, egész közel a wiesbadeni lakásunkhoz. Ezt a festményt részben vallásos tárgyú műalkotásnak szánták, de aligha véletlen, hogy nagyon hasonlít az átlényegülő Izoldára is. Szerintem még soha senki nem használta fel lemezborítóként, és nagyon örültem, hogy rátaláltam, mert Liszt számára rendkívül fontos volt, hogy kapcsolódjon a társművészetekhez. Amikor az ember felvételt készít, különösen, ha már több százszor lemezre vett darabokat választ, mindig fel kell tennie magának a kérdést: miért? Meggyőző művészi okot kell találnia arra, miért akarja gyarapítani a felvételek tömkelegét, különben hiábavalóság az egész. Az én megoldásom erre a problémára az, hogy kitalálok valamilyen koncepciót, így meg tudom indokolni magamnak – szükség esetén másoknak is –, milyen okból és céllal készítettem el a felvételeimet. A Költői és vallásos harmóniák darabjait például más sorrendben rögzítettem, mint ahogyan a kottakiadásokban szerepelnek, mert újfajta kapcsolatokat akartam létesíteni a darabok között, amelyek eddig ismeretlen perspektívákat nyitnak meg a hallgató előtt. Azáltal, hogy rejtett kapcsolódási pontokat hozunk a felszínre, új narratívákat alakíthatunk ki, ami még a leggyakrabban játszott műveket is képes soha nem látott fényben feltüntetni. Valahogy úgy, mint a piramis a párizsi Louvre előtt: a művészi cél részben az egymás mellé helyezésben rejlik – ez az igazi újdonság az albumon is!

Kenneth Hamilton 2021.12.18-i matinékoncertjének három részletét meghallgathatják YouTube-csatornánkon.

Liszt: Funérailles

Ronald Stevenson: Heroic Song for Hugh MacDiarmid

Liszt–Wagner: Izolda szerelmi halála

Fotók: Andrew Bi