Ránki Fülöp Liszt-napi matinékoncertjéről írás jelent meg az Élet és Irodalomban

Csengery Kristóf: Szellemidézés

(Ránki Fülöp Liszt-matinéja – Régi Zeneakadémia kamaraterme, október 17.)

Néhány nappal Liszt Ferenc születésnapja (október 22.) előtt, múlt szombaton a Zeneakadémia

Liszt Múzeuma Liszt-napot hirdetett meg a Vörösmarty utcai Régi Zeneakadémia

kamaratermében: egynapos fesztivált rendeztek délelőtti, délutáni és esti koncerttel, a

zeneszerző műveiből összeállított műsorokkal. Magam a három esemény közül a matinén,

Ránki Fülöp hangversenyén lehettem jelen, amelyet, az igazat megvallva, akkor is

meghallgattam volna, ha nem a Liszt-nap keretében zajlik, sőt bármilyen műsor alkalmas lett

volna arra, hogy a húszesztendős művész fellépésére vonzzon. Ránki Fülöpöt korábban is

hallottam már, tehetségének dimenzióira azonban szinte pontosan egy évvel ezelőtt, Messiaen

Des canyons aux étoiles című kompozíciójának Rácz Zoltán vezényelte, zeneakadémiai

előadásán eszméltem rá. Az egész estét betöltő mű a Concerto Budapest és az UMZE

Kamaraegyüttes közös hangversenyén hangzott fel, a darabban szereplő, versenymű

nehézségű zongoraszólam gazdája Ránki Fülöp volt, aki nemcsak a játszanivaló technikai

nehézségét győzte magától értődő fölénnyel, de a mű zeneiségével is olyan természetesen és

egyszersmind kitárulkozó szuggesztivitással azonosult, amely lenyűgözte a jelenlévőt. Ott és

akkor őt hallgatva rendkívüli tehetségű muzsikust ismerhettem meg, olyat, akinek hangszeres

rátermettsége, szuggesztivitása, elhivatottsága csak a hetvenes évek nagy magyar triászáéhoz

hasonlítható. Ha az ember ilyen élmény részese, ezt követően természetesen keresi az újabb

találkozás lehetőségét.

Ránki Fülöp a matiné műsorát jelentős részben Liszt kései terméséből válogatta. Jelentős

részben, mert a megszólaltatott művek többsége az idős zeneszerző műhelyéből került ki –

Epithalam (1872); Sancta Dorothea (1877); Récueillement (1877); Pater noster a Rosarióhoz

Dukay Barnabás átiratában (1879); Schlaflos! Frage und Antwort (1883); Négy elfelejtett keringő

(1881–84); En rêve (1885) –, de a többi alkotás is a zeneszerző érett korszakát képviselte: Les

morts (1859), a La notte (1866). Az 1849/50-es keletkezésű Consolations-sorozat nem tartozik

ugyan a kései Liszt-művek korpuszához, transzcendens áhítatával azonban azt előlegezi.

Ilyenformán a teljes műsor egyetlen összefüggő zenei egységként volt értelmezhető (Ránki az

általa írt bevezetőben jelezte is, hogy a művekből kompozíciót kívánt létrehozni), s ezt a

homogeneitás-érzetet a művész tovább fokozta azzal, hogy a mintegy másfél órás válogatást

szünet nélkül, egyvégtében adta elő, a közönséget arra kérve, hogy az egyes művek után ne,

csak az esemény legvégén tapsoljon.

Különleges légkör alakult ki így. Elsősorban persze azért, mert a művek maradéktalanul illettek

egymáshoz: legtöbbjükben közös volt a gondolatok súlya, a komolyság, a befelé forduló,

elmélkedő karakter, az emelkedettség, a spiritualitás, sőt az istenkereső magatartás zenei

megnyilvánulása. Mindez korántsem mellékes, sőt nagyon fontos: azt jelzi, hogy aki a műsort

összeállította, érti Lisztet, tudja, mit mivel érdemes társítani, hogy a megszólalásmódok ne

oltsák ki egymást (ebbe a válogatásba például nagy hiba lett volna beleilleszteni egy Magyar

rapszódiát). A döntő azonban ezúttal nem a mit, hanem a hogyan kérdése. Ránki Fülöp igazi,

méltó Liszt-játékos. Ilyenből nagyon kevés akad a világon. Azért van ez így, mert két olyan

tényezőnek kell együtt megjelennie, amely ritkán találkozik, szinte taszítja egymást: az egyik a

diadalmasan tökéletes hangszeres technika, amely nem ismer nehézséget (de – vigyázat! –

nem is hivalkodik), a másik a gondolkodás- és kifejezésmódnak az a fajta mélysége és

koncentráltsága, amely csak akkor születhet meg, ha az előadó világnézeti közösséget is vállal

a megszólaló darabokkal és szerzőjükkel. Ez a kettő így, együtt csak igen ritkán valósul meg.

(Nem akarom most provokatív módon hosszan sorolni azokat, akiket a világ rendszeresen

ünnepel vagy ünnepelt a múltban Liszt élvonalbeli előadójaként, magam azonban úgy vélem,

hogy ha komolyan vesszük a dolgokat, a szóban forgó művészek soha, egy percig sem voltak

igazi Liszt-játékosok.) Egy a lényeg: mostantól számomra Ránki Fülöp a legméltóbb Lisztelőadók

egyike.

Zongorajátéka ezen a délelőttön tökéletesnek volt mondható. Egyetlen hang sem akadt, amely

felé ne fordult volna a legteljesebb figyelemmel és odaadással, maradéktalan hitellel volt képes

lelket lehelni a legszikárabb egyszólamú balkéz-dallamokba is, miközben győzedelmesen uralta

a legbriliánsabb technikájú vagy épp szimfonikus szakaszokat. Ujjai alatt a faktúra plasztikus, a

szólamok tisztán kihallhatók, billentése a magasban kristályosan cseng, a mélyben ércesen

zeng. Állóképessége imponáló, a hangszeren mindent tud, ami ezekhez a művekhez kell (és

van-e a zongorairodalomnak ennél nehezebb fejezete?), ám ez a tudás nem ismeri az

erőfeszítést: magától értődően hat. Ez az a pont, amely megnyitja a lehetőséget a

spiritualizálódás felé. Aki legyőzte a gravitációt, képessé válik a repülésre. Ránki Fülöp az

egész hangversenyt emelkedett és végsőkig koncentrált lelkiállapotban játszotta végig, s ettől

az atmoszféra szertartásszerűvé vált és telítődött misztikummal. Újra és újra azt éreztem, a kis

termet zsúfolásig megtöltő közönség szerencsés tagjaként szellemidézés részese vagyok, a

szó legnemesebb értelmében. Mert méltó módon hívták és szólították, Liszt, a zenetörténet

egyik nagy szelleme ezen a délelőttön az általa megalkotott hangokban valóban megjelent

előttünk.