Új időszaki kiállításunk bemutatása - interjú Peternák Annával

Mire utal e nem mindennapi címválasztás?

Liszt Ferenc idős korában több újságban is közölt nyilatkozatot arról – többek között a Neue Zeitschrift für Musikban is –, hogy olyan sok, számára ismeretlen, de ugyanúgy ismerős zeneszerzőtől is kap véleményezésre kottát, hogy már nem győzi idővel, így kéri, hogy ne küldjenek neki több művet. A kották küldőinek általában az volt a célja, hogy Liszt írjon néhány sor ajánlást számukra, aminek segítségével könnyebben megkezdhetik művészi pályafutásukat. Jelen kiállítás ilyen kéretlenül kapott kottákat is szép számmal bemutat. Csak Liszt kortársaival foglalkoztunk, természetesen elsősorban a ránk vonatkozó korszakkal (1881-1886), amikor Liszt itt lakott. A budapesti gyűjtemény nagy része is a 19. század második feléből, főleg az 1870-80-as évekből származik.

Miben más ez a kiállítás, mint elődei? Igaz-e, hogy most elsődlegesen a látvány dominál a zenével szemben?

Két dologban különbözik: az egyik éppen az, hogy most vizuális szempontokat sikerült érvényesítenünk, a másik pedig, hogy a korábbi kiállításainktól eltérően gondolkodtunk. Ott a téma volt meg hamarabb, ahhoz vadásztunk eredeti anyagokat, s sokszor ütköztünk nehézségekbe, mivel nem volt biztos, hogy az adott tárgykörhöz megtaláljuk-e a megfelelő anyagokat, s az sem volt egyértelmű, hogy azok hozzáférhetők-e, kölcsönözhetőek-e. Most viszont előbb döntöttük el, hogy milyen tárgyak kerüljenek kiállításra és később kutattunk a tartalmi összefüggések után; ezt könnyen megtehettük, hiszen a kiállítás a saját gyűjteményünkre épül.

Miből alakult ki a tematika?

Szerencsére majdnem minden kotta címlapja digitális formában is elérhető, ami segítségünkre volt, hogy átnézhessük a hagyatékba tartozó kották jórészét. Kiválogattunk több száz nagyon szép példányt, utána pedig elkezdtük vizsgálni, hogy milyen vizuális motívumok vagy témák láthatók a címlapokon, majd kategóriákba rendeztük őket, így létrejöttek madarakat, hangszereket, vagy például a magyar tájat megjelenítő csoportok. Megközelítőleg 20 témát, s 88 eredeti kottát mutatunk be a múzeum földszinti és első emeleti kiállítótermében.

Önnek van személyes kedvence a kiállított darabok között?

Nagyon szeretem Benjamin Godard-nak a lenti kiállítótérben helyet kapó Lanterne magique című kottáját. Egy csillagmotívumot ábrázol piros-kék színekben a címlap, hangulatában a XVIII. századot idézi. Alsó részén egy bűvös lámpás (laterna magica) gépezet található, a diavetítő őse, a megjelenített figurák pedig, így a pásztor és a pásztorlány, a futár a lóval, stb. a darabok tételcímeinek feleltethetők meg. Bár nagyon ritka, de ezen a kottaillusztráción felfedezhető egy szignó, a rajz készítőjének neve, egy bizonyos „P. Borie”. Sikerült ez alapján más kottákat is találnom, amiket ő illusztrált, s megtudnom, hogy a XIX. század vége és a XX. század eleje között alkotott a feltehetően francia művész – minthogy párizsi kiadóknak dolgozott –, akinek a századforduló környékén a művészete kezdett áthajlani a szecesszióba.

Az előkészületi munkák alatt szembesültek-e váratlan vagy meglepő felfedezésekkel?

Apróságokkal ugyan, de azok mindegyikének nagyon örültünk. Egy példát mesélnék: a Liszt-hagyatékban fennmaradt a Tisza Aladár művésznéven futó, egyébként Langer Viktor nevű komponistának egy kottája, ami a Befútta az utat a hó címet viseli. Ez alapján kezdtünk el keresgélni a korabeli napi sajtóban, s rátaláltunk Allaga Gézának egy közleményére, miszerint teljesen fel van háborodva, mert Tisza Aladár ellopta az ő nótáját és zongoraátiratot készített belőle, annak ellenére, hogy felhívta rá a figyelmét, hogy ne tegye. Ráadásul még a két kottacímlap is ugyanolyan. Minthogy akkoriban a szerzői jogok nem voltak még kellőképpen tisztázva, azt is fontosnak tartotta leírni, hogy az ő kottáját hogyan lehet megkülönböztetni a hamisítványtól. Ilyen kis történeteknek nagyon megörültünk. Ám számos olyan összefüggésre és kapcsolatra is rábukkantunk, amiken mi magunk is meglepődtünk, ilyen volt például Lisztnek a mexikói Aniceto Ortega vagy a brazil Brasilio Itibere komponistákkal való baráti kapcsolata. Több olyan szerzőt is találtunk előkészületeink során, akiről nem feltételeztünk kapcsolatot Liszttel, mégis kiderült, hogy ismerték egymást.

Fedoszov Júlia és Bokor Lilla mellett Ön az egyik kurátora a kiállításnak. Mi volt a legnagyobb kihívás a munkája során?

A legnehezebb talán az volt, hogy kitaláljuk a rendezési elvet. Ezen állt vagy bukott igazából minden, és a bőség zavarával küszködtünk, hiszen nagyon sok a szép kotta a hagyatékban. Sokáig úgy gondoltuk, hogy a kiadók vagy a zeneszerzők nemzetisége szerint csoportosítjuk majd a kottákat, ezért mikor a részfeladatokat osztottuk ki a kollégák számára, ezek a szempontok lebegtek a szemünk előtt. Azonban mikor láttuk, hogy így nem lesz értelmezhető és arányos a kiállítási anyag, jött az ötlet, hogy valami teljesen más alapján rendszerezzük a kiállítandó darabokat. Így jutottunk el végül a vizualitáshoz.

Milyenek az első visszajelzések?

Nagy élmény volt számunkra, hogy Eckhardt Mária, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont Széchenyi-díjas alapító igazgatója lelkesen és boldogan gratulált, ez mindannyiunk számára hatalmas megtiszteltetés. Mindenki, akivel e rövid időszak alatt beszéltem, úgy nyilatkozott, hogy nagyon fontos a téma, és hogy elképesztően szépek a kottacímlapok. Bevallottan ez egy látogatóbarát kiállítás akar lenni, a képpel szeretnénk megfogni a vendéget, hogy annak alapján a sztorit is olvassa el, ami szintén sok érdekességet rejt. A megnyitótól eltelt alig két hét alatt persze kevés konkrét visszajelzést kaptunk, de ami érkezett, az mind pozitív volt.

Kiknek és miért ajánlaná e kiállítást megtekintésre?

Én azt mondanám, hogy azok is jöjjenek el, akik Lisztre kíváncsiak, de azokat is meghívnám, akik nem gondolták korábban, hogy őket is érdekelheti a zeneszerző vagy ez a korszak. A kiállítás tele van humorral, némelyik rajz kicsit bárgyú vagy naiv, a XIX. századi historizmus stílusának minden furcsaságával és bájával. A címlapok vizuális kommunikációja olyan egyszerű és elementáris, ugyanakkor néha komplex és rafinált is, hogy az biztos, hogy mindenkire hatást gyakorol.

Milyen új információkkal lettek gazdagabbak Liszt Ferencről?

Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy Liszt egy végtelenül türelmes ember lehetett, persze azért az ő türelmének is megvoltak a határai. Bár nem kért több kottát, ezek a kottaküldemények nem szűntek meg, továbbra is kapott belőlük, és előfordult, hogy válaszolgatott is rájuk. Ez nem annyira új információ róla, inkább úgy mondanám, hogy tovább árnyalja a Lisztről kialakított képünket. Több kisebb történetből pedig az derült ki – amit szintén tudhattunk már korábbról is –, hogy mennyire szerethető Liszt, aki kedvesen mentorálja a nála jóval kevésbé tehetséges zeneszerzőket. Újra rácsodálkoztunk Liszt kozmopolita létére is, szinte hihetetlen, mennyi féle nemzetiségű alkotóval állt kapcsolatban.

Mennyiben illeszkedik a mostani időszaki kiállításuk az állandóhoz?

Annyiban mindenképpen, hogy a múzeum állandó kiállításának egyik szobájában, a háló-dolgozóban van két szekrény, amiben Liszt kottái és könyvei találhatók, s a látogatóinkat szokta érdekelni, vajon milyen kottái vagy olvasmányai lehettek a mesternek. Egyébként a múzeum honlapján, a Zeneakadémia könyvtári adatbázisában vagy az Eckhardt Mária által szerkesztett Liszt-hagyatékot feldolgozó könyvből ezek az információk elérhetők, de nyilván egy múzeumlátogató akkor és ott akarja megtapasztalni a dolgokat, amikor éppen Liszt lakásában tartózkodik. Úgy vélem, hogy a mostani időszaki kiállításunk sokat ad hozzá a lakásmúzeumhoz, már csak azáltal is, hogy pontosan azzal a korszakkal foglalkozik, amikor Liszt Ferenc itt élt és alkotott, és azokra a kottákra fókuszál, amiket itt tanulmányozott az idős mester.

Fotók: Zeneakadémia/Dimény András